Ha igazán...

Ha igazán szeretsz és nem kételkedsz,
Ha igazán gyűlölsz és nem tétlenkedsz,
Cselekedsz és mindent szíved szerint művelsz,
Meglásd jobb lesz, csak hinned kell!

Délibáb

Sétálok a pusztában és a délibáb képében a Te arcodat látom. Megyek, megyek egyre közelebb. Sietek hozzád.
De várj! Lassítanom kell, mert ahogy közelebb érek, a kép is eltűnni látszik.
Megállok. Csak állok és várok. Azt hiszem napszúrást kaptam, mert valóban a Te arcodat látom. Ott állsz és Te is csak vársz.
Félek! Félek feléd lépni, hogy mégis csak délibáb és képzelgés a léted...

Egyedül

Csak járok-kelek, az alvás nem megy kiborultam, de könnyek nem jönnek. Egyedül vagyok, várom az éjjelt, mikor egy-egy álom szép lassan elnyel. Gyerekek, család, család, gyerekek Kinek, mi? Mikor, mi?! Kivel? Egyedül vagyok, várom, hogy jöjj el, aki átölelsz és nem mész csak úgy el. Megértesz és féltesz, óvsz, s dédelgetsz, segítesz, irányítasz, kérsz és nem ítélsz el. Elfogadsz, érzel, velem vagy éjjel, és ha nem velem alszol, akkor is velem ébredsz. Keresek, kutatok, remélem egyszer kijutok, abból a veremből, mit magamnak csinálok. Csak írom, írom, írom e sorokat... sose fogyna el, ha mind leírnám, mi fojtogat. Be is fejezném, de nem tudom lezárni, írok, írok, a kezem meginog. Család, barát, ellenség, ki kivel van?! Ki van mellettem, s ki lesz majd, ki torkomon átharap? Kérdések, válaszok, ez soha ki sem fogy... Kérdések, kérdések, jaj, de sokan vagytok, válaszok jöjjetek, rajtam ki nem fogtok. A világot ölelem, de ki ölel majd engem, mikor a világ összedől, én egyedül leszek Egy. Gyere el, ölelj meg, szoríts meg, engedj el, engedj el, de nem menj el...szeress meg! Zárnám e sorokat, de nem megy, még mindig van, ami szorongat. Gyújtok egy cigit, lassan ég kezemben, a füst is felemészt, szinte teljesen. Írok még, írok még, írhatnék ezer szót, a lényeg egy marad; ... egyedül vagyok.

Nincs esély a megbánásra

Nincs esély a megbánásra,
nincs esély a változásra
míg az álmaidban élsz,
a fellegek közt élsz.
Ha kinyitod a szemed,
porba hullasz velem.

Te meg Én

Ó, ki vagy Te, ki oly’ távolról integetsz?

S ki vagyok én, ki itt csak hempereg?

Kiabálok, szólongatlak, igyekezz!

Itt vagyok és várom halk lépteidet.

Ó, gyere már, kérlek fuss felém!

Gyere és egy szó nélkül ölelj át!

Vágyaim tengerén úszom Te feléd,

mint hajótörött hánykolódom. Meddig még?

- Elképzelem, hogy partot érek, mint egy hajó,

s kikötőm Te leszel. Az utolsó uticél.

Én a nyugalom szigetén a vihar tépte kis hajó. –

Nincs más gondolatom, csak Te meg Én.

Bújócska a pusztaságban

   Tavasz van. Rügyeznek és virágoznak a fák, bújnak ki a földből a virágok. Melegszik a levegő, hosszabbak a nappalok és szinte szagolhatjuk a tavasz illatát. Egy különleges felfrissülés, újjáéledés veszi kezdetét, s ennek nem csak látványa van, de a zsigereinkben érezzük a feltöltődést, a lendületet.

    Így volt ez azzal a két ifjúval is, akiket meglestem a mezőn a minap. Ücsörögtem a fák alatt és csokoládét majszolva belemerültem a gondolataimba. Egyszer csak felbukkant egy fiú és egy lány, akik nem vettek észre, így csendben figyelhettem őket.

   A fiú magas volt, férfias, magabiztos. Mellette a lány kicsinek tűnt, de áltagosnak mondanám. Ő kissé félénk, s talán most kezd csak felnőni. Folyton mosolyog és egyfolytában csicsereg, s a fiú ámulattal hallgatja. Végtelenül nyugodt ember, figyelmes és türelmes. Kérdez és a választ is meghallgatja. Ő magáról nem sokat mesél. A lány mintha zavarban lenne, nem tudja mit kezdjen ezzel a figyelemmel. Hogy bár a fiú ott van mellette, de ezt nem mondja ki. Szemei ragyognak, mint a csillagok, ha a rá néz.

   Hová lett? Elbújt az ifjú, s egy fa mögül kukucskál. A lány rögtön észrevette és örömmel futott volna…, de látott valamit a fiú szemében, amitől megijedhetett. Bizonytalanság. Hiába találta meg, s tudta hova kell szaladjon, de nem tudott, nem tehette. Látta, a fiú ott áll és csak vár, majd lekuporodott a fa tövébe. A leányzó is leült ott helyben, kétségbe esett és félt. A fiú sok mindenen gondolkodott, hisz’ talán órákig csak ott gubbasztott. Hol mosolygott, hol szomorkodott, de nem állt fel. Csak ült és meredt előre a semmibe végtelen nyugalommal. Eközben a lány néha összetört és zokogott, néha mosoly ült arcára, - biztosan egy-egy szép gondolat. Láttam rajta, hogy menne a fiúhoz, csak tudta, nem szabad, hogy idő kell. Néha megszólította, de a fiú csak így felelt: - majd jövök.
   Annak a lánynak a szemei… annyi remény és szeretet, odaadás és küzdelem. A halványuló csillag is csillag, csak nem tudni meddig. Nem mert felállni és kockáztatni, hogy keresi-e majd őt a fiú. Nem képes lemondani róla, inkább ül és vár. Nézi a fiút, hogyan tovább… reméli ha egyszer elindul, hozzá szalad majd.

   Közben kezdett esteledni és a csokoládém is szép lassan elfogyott, így magányukra hagytam a fiatalokat. Tettem egy szép hosszú sétát hazáig, ebben a csodálatos tavaszi alkonyatban.
   - Vajon a fiú előbújt a mögül,

     vagy talán a lány hagyta őt ott egyedül? -         

Egy szakadékban fekszem

Egy szakadékban fekszem. Olyan forró és nyugodt itt minden, szeretem. Kellemes érzéssel tölt el, ahogy hullámok nyaldossák a lábaim. Szépen, finoman, érzékien, véges-végig, körös-körül. Egyre feljebb halad, szépen lassan, nyugodtan. Teljesen átadom magam az érzésnek, a gondolataim kiürülnek, nincs jó és nincs rossz sem. A totális nyugalom szigetén vagyok, avagy szakadékában, ha így jobban tetszik. Egy vízesés halk csobogását hallom, élesen és közelről, egészen ellazít ez a finom zúgás. Lassul, halkul, gyorsul, erősödik, majd leáll. Az elmém kiürül, a testem elernyed és hallom a szívverésem. Kellemes dallamot diktál, paramm, paramm, paramm. Egy darabig hallgatom és nézem a hullámokat, már csak a szívem ritmusára járnak táncot.

Kezd hűlni a víz, azt hiszem most kiszállok a kádból. :)

Fagyos érzés

Becsukom a szemem és fázok. Halk zenét hallok messziről, közben apró érintéseket érzek a bőrömön. Lágyan, kellemesen simogat, lassan betakarja az egész testem. Telnek a percek, telnek az órák, múlik az idő, múlttá válik a jövő. Minden magányos szívdobbanással pazaroljuk az időt, amit együtt is tölthetnénk. Egy újabb dobbanás, egy újabb érintés. Fagyos érintések, mégis annyira jól esik, hogy élvezem. Érzem a bőrömön, hallom a hangokon, csodálatos dolog történik körülöttem. Minden másodperccel közelebb kerülök ehhez a gyönyörhöz, szinte beleolvadok lassan. Erősödik a zene és egyre közelebb hallom, kellemes hangon szól. Minden hangja értem zeng. Lassul a szívverés, gyorsul az elképzelés, de nem múlik az érzés, hogy vakon bízom abban, ami történik. Talán egyhelyben fekszem, talán forgok is kicsit. Visszhangzik a dallam a fülemben és az aprócska érintéseket egyre kevésbé érzem. Hatalmába kerített ez a fagyos érzés, s mikor a zene véget ért, megijedtem. Kinyitottam a szemem és körbenéztem, meztelenül feküdtem a hóban. Az apró érintések hópelyhek voltak, ahogy egyre beterítették a testem.  A dallam a fejemben, az ütem, ami egyre halkult és hangosodott, majd leállt… akkor értettem meg. Meghaltam.

Talán

Tán’ nem is létezünk, csak úgy hisszük.
Tán’ nem is szeretünk, csak úgy érezzük.
Tán’ nem is halunk meg, csak eltemetnek.
Tán’ szomorúak vagyunk, mégis nevetünk,
S mikor nevetünk, legbelül sírunk.
A lélek sír, a test nevet.

Összehangolatlan összevisszaság, mi itt uralkodik.
Hisz’ uralkodik Mindenki és mégis senki.
Én uralkodok, de Senki vagyok.
A Föld Mindenkié, habár senki sem birtokolja.
A Természet, a Fák, a Vizek, az Élőlények,
Mind beszélnek, lelkük van.Lenne, ha hagynánk.

Önzőek. Egoisták. Ezer szó, mi embertársainkra igaz.
Nemtörődömség, szenny. Mocsok uralkodik mindenütt.
Modernizáció és házak. A Természet pusztítása.
Szeretet?! Mi az? Senki sem tudja már.
Ez csak egy szó, az Ember ezt az érzést kiölte magából.
Az igaz szeretet belül van. Szóban el nem mondható.
Szánkon ki nem ejthető.

Tán’ szeretsz, de nem mondhatod, mert bűnnek érzed.
Tán’ itt vagy testben, de a lelked máshol lángol.
Tán’ hiszel, de mégis hitetlen maradsz örökre.
A Test lényegegtelen, mert a Lélek szép, ha hagyják.
De Test és Lélek egybeforr, s ha a lélek elvész a Test is csak Volt.

Örökség

Az örökségem megkaptam.

Az örökös harcba belefáradtam.

Már nem tudok ellene küzdeni,

a mindennapos csatáktól függeni.

Az lettem, aki nem akartam.

A legfőbb félelmeim megtaláltak.

Azt hiszem már nem is fáj,

az lettem, akit akartál.

A pillanat hevében beletörődök,

de egyszer tudom, biztosan kitörök!

Nem marad utánam semmi más,

csak egy fájdalmas látomás.

Nem leszek az, akit ti láttok!

Elfordulok majd, de nem hátrálok!

Ölelés

Inkább ölelésre vágyom,

ami szinte megfolyt.

Mikor végre én lehetek gyenge,

mert tudom, hogy valaki erősebb.

Egymásba fonódik két ember,

egymás védelmét keresve.

Megszűnik körülöttük a világ,

elűzik egymás baját.

Az őszinteséget nem firtatva,

a hazugságot kiiktatva.

Tiszta bizalomra alapozva,

egy közös álmot megálmodva…